Miután három héten keresztül nem keresett senki, kezdtem kétségbe esni.

Mindig is hiányzott ez a fajta vastag bőr a képemről, de most előkotortam egy fiókból, és a helyére illesztettem: elkezdtem felhívogatni azokat az igazgatókat, vezetőket, akikkel jó kapcsolatot alakítottam ki az elmúlt egy évben. Komolyan mondom, jobban dobogott a szívem mint az életem első hideghívásánál egy lehetséges ügyfélhez, mert ugye ez nem csak egyszerűen egy telefonhívás. Itt aztán letérdelsz, sőt lefekszel a földre, és felkínálod a nyakad harapásra. És hiába mindenki megértő, és biztosít a jövőbeni segítségéről, sajnos az összes állást épp most töltötték fel, vagy épp nem vesznek fel senkit. Ha küldök egy önéletrajzot, legközelebb gondolnak rám. Ráadásul pont olyan embereket hívtam fel, akikkel személyes, egy időn keresztül napi kapcsolatban voltam, tudom hogy pozitív benyomást tettem rájuk, és tudom hogy van emberi oldaluk.

Azok közül pedig, akiknek az elsők között írtam (mondjuk úgy, a legjobb kapcsolataim az előző munkahelyemről), eddigre már mindenki válaszolt, sajnálkoztak, de megoldásuk - állásötletük - nekik sem volt.

Eközben megérkezett az első e-mail, amiben elutasították a jelentkezésemet egy pozícióra. Sajnálkozhatnék, de legalább jött valami reakció.

Megint beindult a mókuskerék.

Mindennek kell egy kis átfutási idő - mondogatom magamban, és mondogatják mások is, de még a telefon se csörrent meg. Igen, persze a sajnálkozó-együttérző barátokon, rokonokon kívül nem keresett más.

Az egyetlen cég aki mégis felhívott, egy cseh központú brókercég, ők persze kétszer is. Két különböző hölgy a call centerükből, mivel épp aznap tettem újra elérhetővé az önéletrajzom az egyik portálon. Miután az elsővel beszéltem, és letettük a telefont, utána jutott eszembe, hogy két éve én már voltam náluk interjún, de kölcsönösen nem voltunk szimpatikusak egymásnak (elbeszélgetésen az első kérdés: hajlandó lenne csak jutalékért dolgozni?). A második hölgynek aki hívott, már elmondtam hogy tévedés történt, én már voltam ott interjún, és most is lebeszéltem már valakivel egy időpontot, de biztos nem fogok elmenni, kérem törölje ki. Természetesen azt mondta hogy kitörli. Az interjú napján (az először megbeszélt időpont után egy órával) ismét hívott egy call centeres hölgy, és kérdezte hogy miért nem jelentem meg. Ugyanez megismétlődött másnap is, mikor az a fickó hívott, aki interjút csinált volna velem. Neki is elmagyaráztam tehát mindent, még ha az agyamra mentek is. Persze most sem én vagyok az első akivel ez megtörténik.

Ezen a sokkon túllépve kijelenthetem, hogy ezen a héten se fog történni semmi.

Pénteken utolsó látogatásomat tettem a cégnél. Jól ki kellett választani a napot, nem szerettem volna bárki olyannal találkozni az irodából, aki örülhetett annak, hogy kirúgtak. Egy éven át tűrtem az értékesítő csapat álszenteskedését, én is tettettem, mintha a legtöbb dolog rendben menne, és nem fojtanánk meg egymást egy kanál vízben... Hiszen kollegák vagyunk, el kell viselnünk egymást, együtt kell dolgoznunk, stb, csak egyszerűen verseny van köztünk, ami meg a motivációt segíti elő. Furcsa módon mindenki mással sikerült jó viszonyt kialakítanom, akikkel rajtuk kívül még napi szinten együtt dolgoztam.

Nagy nehezen rávettem magam tehát hogy (remélhetőleg életemben utoljára) Budapestnek arra az utált pontjára metrózzak-buszozzak, ami minden igazi központtól távol esik. Harminc fok volt, de végül odaértem. Egy pillanatra megijedtem, mikor megláttam, hogy az összes céges autó és az egyik új srác robogója is ott parkol, de hát aznap voltak csapatépítőn (én szerveztem). Egyedül az asszisztensünk volt benn tehát, mackóruhában, ahogy meg kell jelenni, ha nincs főnök. A legfontosabb cél az volt, hogy a műanyag dobozaimat, amiket a napi kajaadaggal mindig bevittem, és aztán este elfelejtettem elhozni, most végül összepakoljam. Aláírtam a jövedelemigazolást is, és hoztam egy példányt a kilépő papírjaimból - közben persze fel kellett hívnom az irodavezetőt, mivel máig fogalmam sincs arról, hogyan is számolták ki a végkielégítés összegét, és hogy miért annyit kaptam, amennyit. Végül sikerült elérnem, hogy hétfőn újra beszél a bérszámfejtőkkel.

Persze a kilépés után egyéb anomáliák is voltak. A főnök annyit ígért, hogy megkapom 5 napon belül a májusi fizetést, aztán 30 nap múlva kapom a végkielégítést. Végül aztán egyben kaptam egy összeget, amit szerintem nekik is nehéz lenne elmagyarázni, hogy is számoltak ki. A jövedelemigazoláson sem látszik minden jól, remélem nem csak a jövő évi adóbevalláskor fogom megszívni ezzel.

Miközben mindent elpakoltam, aláírtam, hallgattam a sztorikat az utóbbi másfél hét mindennapjairól. Mióta kitettek minket, az iroda egyik fele nem beszél a másikkal. Az, hogy milyen projekteket vesztettek el, csak ebben az utóbbi rövid időben, elég széles vigyort csalt az arcomra (legjobb öröm a káröröm) - lehet, hogy nekünk még sikerült utolsóként elmenekülnünk a süllyedő hajóról.

Kirúgtak múlt héten. Hivatkoztak a válságra, hogy rosszak az eladási mutatók. Persze hogy rosszak, minden országban rosszak, ahol a cég jelen van. Köszönték a munkát és az eddigi együttműködést, kaptam két havi végkielégítést, a felmondási időt nem kell letölteni, csak másnap kellett bemennem a futó projekteket átadni az új főnöknek. Persze mint derült égből a villámcsapás, úgy jött az egész. Előző hónapban is megkaptam a maximális bónuszt, mondván hogy a munkámat még mindig jól végzem. Májusban találkozókat hoztunk össze olyan nagy cégekkel, amiket valamilyen oknál fogva senki sem keresett még tőlünk, de benne vannak a magyar top10-ben. Minden a jó irányba mutatott, de mikor a főnök annyit kérdezett hogy "Can we talk?", már sejtettem mi várható. Tíz perc múlva ugyanez a mondat hangzott el, csak már a kollegámnak szólt, aki ugyanolyan értékesítő volt mint én. Összepakoltam, és kimentem cigizni, tudtam, hogy hamarosan ő is jön. Persze felfogni az egészet - zsenge korom miatt - már tovább tartott. Bár az országos gazdasági helyzetet ismerve (sőt, az európait), mindenki felett ott lebegett folyamatosan Damoklész kardja, szóval nem ért túl nagy meglepetés. A sokk inkább akkor jött, mikor eszembe jutott, hogy már megint nyáron leszek próbaidős, már megint bizonyítani kell és könyökölni, és megint hozzá kell szokni egy teljesen más munkastílushoz, és hogy milyen rohadt igazságtalan dolog is ez.

Két Leffe után, amit a kedvenc péntek délutáni kocsmánkban fogyasztottunk, már nem tűnt az egész olyan borzalmasnak. "Végre csinálhatok valami teljesen mást!", "Végre nem szívják a véremet egész nap!", "Végre végignézhetem a True Blood első évadját!", "Végre lesz időm otthon a következő héten rendet rakni!", "Végre lesz időm újra beszerezni a papírjaimat, amiket a feltört céges autóból loptak el, egy héttel a kirúgásom előtt!"

Különben rend azóta sincs, True Blood első évadja nincs befejezve, papírok nincsenek elintézve, csak eszeveszett jelentkezés van minden helyre, amiben látok fantáziát.